Az úgy volt, hogy a suliban, a tanulószobás leányzóknak ígértem egy kis gyöngyözést. A múlt hét csütörtökön aztán kapóra jött, hogy én voltam velük, ráadásul szikrázóan sütött a nap. Szépen kipakoltunk az udvarra, hogy a fiúk is focizhassanak közben. Úgy terveztem karkötőket készítünk memóriadrótra. Összeszedtem jó előre a fölöslegessé vált gyöngyeimet és indulhatott az ékszerkészítés.
Őszintén megvallva, akkor még nem gondoltam a 3. osztályosokra, akik szintén ott játszadoztak az iskolaudvaron. "Kati néni, mi is fűzhetünk?" - kérdezték csilingelve. Naná! Ki nem hagynék egy lelket sem, akit "megfertőzhetek" a gyöngyözéssel, pláne, ha az illető gyerekből van!
Szinte ujjongva álltak neki a munkának, nagyon szorgosak és ügyesek voltak a kis kezek!
Közben el-elmorzsolgattam óvatosan egy-egy könnycseppet magamnak, mert ez mostanság elég gyakran megesik velem, főleg az iskolában, de ezt most nem részletezném...
Egy óra múlva egy kisebb fajta ékszerbolt kínálatával zártuk ezt a rendhagyó foglalkozást. A kicsik rögtön kérdezték, mikor gyöngyözünk legközelebb, és nem győzték bizonygatni, mennyire jól érezték magukat.
Mondanom sem kell, lett legközelebb. A héten csütörtökön ismét kinyitott a "műhely". Andi nénivel, az ékszerkészítő hölgyek tanító nénijével (aki nem mellesleg maga is nagy gyöngyöző hírében áll) megszerveztük az újabb alkotói délutánt.
Már nyakláncok is készültek ez alkalommal, sőt egy komoly fiatalember is beállt a lányok közé fűzögetni! Mi mindenre nem képes egy pasi, hogy meghódítsa szíve választottját!
Nem ragozom tovább: szuper volt! Nagyon ügyesek, aranyosak voltak, büszkén mutogatták az elkészült szépségeket.
De azt hiszem, akkor ott közöttük mégis én voltam a legboldogabb gyerek!
Másodjára készültem ám fényképezőgéppel is, de a személyiségi jogokra való tekintettel csak ezeket a képeket mutatom meg, pedig az alkotás lázát megörökítő képek bőven felülmúlják a végeredményt!
